Cumulo Nimbus Totensonntag (2009) "Hova lettek a csókok és a vágyak, az alkonyattól piros szénaágyak, a pásztorórák, a szerelmi szó? De hova lett a tavalyi hó?" /François Villon - Ballada a múlt idők Dámáiról/ Legyünk részesei egy reneszánsz végtelen utazásnak, avagy a múlt idézete a jelen pilléreinek… valami ilyesmi koncepció alapján gondolkodhatott hajdanán a vavaria-i Cumulo Nimbus. 2000-ben alakult a német folk horda, s azóta folyamatosan gyártják le a réges-rég feledésbe borult korszakot, mint reinkarnatív főpapok. A Totensonntag az ötödik nagylemezük, de mindegyikben érezhető a Villon-i haláltánc és romlottság magva. A Black Bards szép munkát végzett, a külsőségek és a hangzás is korrekt, ám a tartalom, csak egy nagyon bizonyos körhöz szól, hiszen anyanyelvükön dalolnak, énekelnek – ahogy az összes eddigi lemezükön is. A német nyelv hörögve, ordítva, károgva nem zavaró tényező, de a Totensonntag 41 perces halmazának alapvető szegmensei a dallamos ének és a kórusok… …nem különösebben nagy baj ez, hiszen vegyük példának a szintén német In Extremo-t, ahol ezek valahogy mégsem annyira jelentenek problémát. A gond talán abból adódik, hogy míg az említett kortársuknál vastag riffeket kapunk, a folkos zene mellé kiegészül még nyers és agresszív vokállal, míg a Cumulo Nimbus világában leginkább a népzenei hangszerek és a dallamos ének a domináns, a gitárok és úgy az egész metal zenei része gyakran totálisan háttérbe szorul, mely így néhol erősen fura hatásokat kelt, vegyük példának a Stadt Unter Wasser-t (micsoda cím?!!), ami engem igencsak a Die Toten Hosen és a Die ärzte punkos balladáit zúdította rám. Aztán lehet az én ízlésemmel van a gond… Sőt, az elvontabb részeknél még a bohóc Krorkator is, haha! Amúgy a zenei teljesítmény igényes és lényegében mozgalmas halmazt takar, amely rengeteg hangszerrel egészül ki és valóban reneszánsz szakaszokat hasít ki a múltból. Így az utazás végeztével már csak a viszonyokat kell tisztázni, avagy kinek ajánlott s kiknek nem… Corvus Corax (esetleg Tanzwut), Haggard és Volkstrott fanoknak kötelező, másoknak pedig kihagyandó, pedig igényes produkció, amelynek a végén még felkerült bonusz gyanánt az Aderlass klipje is (amely alapjaiban pop-os és vidám), nem úgy mint a Totensonntag, mely a lemez legelgondolkodtatóbb és mélyebb nótája.